"Az 1658. év gyászos volt szegény hazánkra; török, tatár dúlta annak szép virányait, szerencsétlen népét pedig rabszijra fűzve vonszolta magával. 95,000-re teszik általánosan az akkor rabságra elhurczoltak számát*.

Ez év augusztusában három ezernél több moldovai ütött be Pintye* vezetése alatt Gyergyóba, Topliczát felégetve, augustus 6-án Ditrót gyujták fel; de a vészlángok nem rettenték vissza Gyergyó bátor lakóit, s bár a fegyverfoghatók nagy része távol volt az ország táborában, mégis vagy 250 harcznok Gábor Deák, másként Gáborfi* (egy irástudó) vezetése alatt összegyült Szárhegyre, hogy útját állja a szülőföldüket duló vadcsapatnak. Csakhamar összetüzött a két sereg; székelyeink a megváltó Jézus nevét segélyül hiva rohanták meg a nagyszámu ellent; meg is jelent Isten angyala s a hont védő hősöket győzelemre segélte; a moldovaiakból 1750 elesett, a többi elszaladt, 24 zászló mellett nagy martalék lett a győztesek jutalma, kik közül csak 15-en estek el. Az elhullott ellenség közül 450-nél több temettett el a Tatárhalom alá, a többit farkasok és hollók falták fel*.

Lehet-e csudálnunk, ha ezen hihetetlen győzelmet, ezen emberi képzetet felülmuló csudás hősiességet azon kor vallásos fogalmai szerint isteni segélynek, angyalok közbejöttének tulajdoniták; valójában voltak is ott angyalok, egy sereg hős székely amazon, kik a férfiak előtt példaadólag küzdöttek.

Ezek közül kiválóbbak Apor Andrásné (szárhegyi Lázár Borbála) és Cserey Györgyné (Baróthi Kata*, kik ezen templomrablók és országdulók elébe fegyverrel állottak s azokat visszaverni segiték, sőt egy harmadik ditrói asszony is, ki bár terübe volt, mégis elment a haza oltalára, s nyárssal hetet szurt át az ellenség közül. A győzelem után pedig vigan haza menve, gyermeket szült*, még pedig hármat, a néphit szerint. Ezen hős nő nevét elfeledte feljegyezni a történet muzsája, de a hagyomány megvédte emlékét a feledékenységtől, mert a nép jól tudja, hogy azt Puskás Kalárinak (Klára) hivták, mert az anyák ma is büszke önérzettel beszélik el gyermekeiknek e hősnő történetét.

A néphagyomány ezen fényes győzelemnek még más részleteit is megoltalmazta; legfelötlőbb főleg itt Csíkban az, hogy a néphit nem isteni közbejövetelnek, hanem ügyes hadi cselnek, furfangosságnak, leleményességnek (melyben a székely mindig kitünő volt) tudja fel ezen győzelmet. Ugyanis az asszonyok előhordták csupraikat, fazekaikat, a kisebb csuprokat a réten rakták el a fü közé, a fazekakat pedig hosszu sorban egy magaslatra leboritva álliták fel; a tatárok (mert a hagyomány szerint tatárok voltak, hihetőleg a moldovaiak közt tatárcsapat is lehetett) ezeket sisakos hősöknek nézvén, megrettenve futamodtak a rétnek, itt lovaik lábai a csuprokba szorulván, felbuktak, halomra estek, a résen álló gyergyóiak pedig ekkor rájok rontván, lekaszabolták őket."

Orbán Balázs: A Székelyföld leírása